Új magyar musical ősbemutatóját ünnepelte tegnap hangos ovációval a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közönsége. Szomor György és Miklós Tibor Robin Hood-ja a sherwoodi erdőbe repítette néhány órára a szép számmal összegyűlt nagyérdeműt. Kenyeret és cirkuszt a népnek alapon, volt minden, ami a nézőt mögöttes tartalom nélkül is meggyőzheti: látványos cirkuszjelenet bohóccal (az persze mellékes, hogy a bohóc figurája a 16. századi Itália comedia dell'arte Arlecchino-jából eredeztethető, a musical pedig a 12. században játszódik), lángoló tűz, vírust kapott számítógép módjára irányított világítás. Kovács Áron, Gesztesi Károly és Hajdu Steve neve pedig elég volt ahhoz, hogy minden dal - némelyik néha maratoni hosszúságúra nyúlva - után feltörjön a tapsvihar.
A díszlet a sok helyen jól bevált fémvázas, de mégis kora-középkori hangulatot idéző mozgatható elemek sokasága, nyitott hátsó színpaddal, amit a sziget fái vesznek körbe, előterükben a 2006-os szintén margitszigeti Mária evangéliuma produkció itt vadászlesként, ott koncentrációs tábor őrtornyaként funkcionáló díszletelem. Feltételezésem, mint kiderült nem légből kapott, utánanézve felfedeztem, a négy évvel ezelőtt játszott rockopera díszlettervezője is Bátonyi György volt.
A mindent, ami belefér elv a jelmezekre nagyon jellemző. A korhű felöltők között néha megjelenik egy-egy fényes, ezüst ruhaanyag, vagy csillámos, flitteres ruha - hiába keresetem az előadás egész ideje alatt az elvet, vajon mi alapján van valakinek teljesen a kor divatjának megfelelő, vagy egy-egy revüvilágot idéző anyaggal feldobott jelmeze - nem találtam. A turmix-módszer áthatja a dramaturgiát is. Néha úgy érzem egy Monty Python előadást néznék, néha úgy mintha Nox koncerten ülnék, néha meg úgy, mintha egy görög tragédia kilométeres jeleneteit kellene hallgatnom - hiszen a huszonegyedik sorból ugye a szereplők arca már sajnos nem látható. Mázli, hogy prózát egy fokkal könnyebb jól hangosítani, mint a dalokat, így az összekötő - néha kimerítően hosszú - dialógok nagyjából minden egyes szavát lehetett érteni, ellentétben az énekkel.
A meglehetősen jól, szépen és hitelesen kidolgozott verekedések látványát agyoncsapja a lejárópróba szintjén mozgó tánckar, ahol még a kettőt jobbra, kettőt balra lépéskombináció sem sikeredik egyszerre. Pedig Fincza Erika koreográfiája igazán jól mutatna és hatásos lenne, ha sikerülne összhangban elővezetnie a táncosoknak.
Szomor György rendezése nem veszik el a részletekben, apróságok terén tele van pontatlanságokkal a jelenetek jó része. Visszatérő hiba például, hogy a szereplők az eldobott kardot nem a markolatánál, hanem a pengéjénél kapják el. A szintén Szomor által jegyzett zene néhol az ír népzenei világra épít, néhol modern elemekkel ötvözi azt, vagy éppen teljesen a populáris motívumokat vonultat fel. Olykor kísértetiesen emlékeztet egy-egy korábbi zenei élményre, például az első felvonás utolsó dalának hegedűs felvezetője a Titanic című film egyik lassított felvételes jelenetéhez simuló dallamra, Hajdu Steve szólója Takáts Tamás Pocsolyába léptem című nótájára vagy a nagy finálé a The Kiss of the Spiderwoman egyik dalára - hogy csak néhányat említsek.
Szereplők terén Andrádi Zsanettet és Puskás Petit kell kiemelnem. Zsanett játéka magasan kiemelkedik a többiek közül, a második felvonásban énekelt szóló dala alatt talán először "történik is" valami a színpadon. A feltámadó szél által fodrozott ruhában, egyszerre megtörten és erős nőként egy helyben éneklő Lady Marian még a legkeményebb férfi szíveket is meglágyította és sajnálatra késztette. Ez a sajnálat azonban belőlem már korábban előtört, hiszen a színésznőnek alig volt lehetősége teljes erőbedobással teljesíteni, hiszen lejátszotta volna kollégáit a színpadról - sőt, valljuk be, ez meg is történt. Kivétel ez alól Puskás Peti, aki minden egyes újabb premierjével bebizonyítja, igenis helye van a magyar musical-színpadon. Őszinte játékával párosuló, egy kamasz lágyságát idéző hangja megrendítő William figurát hívott életre.
Gesztesi Károly Tuck barátjának közönségsikere sokkal inkább a színész előéletén alapuló poénoknak köszönhető, mintsem az előadásban betöltött szerepének. A korrekt színészi munka így kicsit megúszósra sikeredik, de ez persze nem a színész, hanem a rendezés hibája.
Mindent összevetve egy látványos, túldíszített koktélt kap a közönség, ha megtekinti az előadást. Így tolerálja, hogy néhol elcsúsznak az arányok - vagy talán észre sem veszi ezeket a hibákat. Egy biztos, az emberek nagy része úgy hiszi, ami a színpadon történik, amit lát és amit hall, úgy van jól, ahogy van, azért hatalmas az alkotók felelőssége. Felelősséggel tartoznak azért, hogy a hazai musical-nézők ízlését a megfelelő irányba tereljék és egy olyan minőségi elvárásra neveljék őket, ami máshol a nagyvilágban, leginkább nyugaton már régóta megszokott.
A mindent, ami belefér elv a jelmezekre nagyon jellemző. A korhű felöltők között néha megjelenik egy-egy fényes, ezüst ruhaanyag, vagy csillámos, flitteres ruha - hiába keresetem az előadás egész ideje alatt az elvet, vajon mi alapján van valakinek teljesen a kor divatjának megfelelő, vagy egy-egy revüvilágot idéző anyaggal feldobott jelmeze - nem találtam. A turmix-módszer áthatja a dramaturgiát is. Néha úgy érzem egy Monty Python előadást néznék, néha úgy mintha Nox koncerten ülnék, néha meg úgy, mintha egy görög tragédia kilométeres jeleneteit kellene hallgatnom - hiszen a huszonegyedik sorból ugye a szereplők arca már sajnos nem látható. Mázli, hogy prózát egy fokkal könnyebb jól hangosítani, mint a dalokat, így az összekötő - néha kimerítően hosszú - dialógok nagyjából minden egyes szavát lehetett érteni, ellentétben az énekkel.
A meglehetősen jól, szépen és hitelesen kidolgozott verekedések látványát agyoncsapja a lejárópróba szintjén mozgó tánckar, ahol még a kettőt jobbra, kettőt balra lépéskombináció sem sikeredik egyszerre. Pedig Fincza Erika koreográfiája igazán jól mutatna és hatásos lenne, ha sikerülne összhangban elővezetnie a táncosoknak.
Szomor György rendezése nem veszik el a részletekben, apróságok terén tele van pontatlanságokkal a jelenetek jó része. Visszatérő hiba például, hogy a szereplők az eldobott kardot nem a markolatánál, hanem a pengéjénél kapják el. A szintén Szomor által jegyzett zene néhol az ír népzenei világra épít, néhol modern elemekkel ötvözi azt, vagy éppen teljesen a populáris motívumokat vonultat fel. Olykor kísértetiesen emlékeztet egy-egy korábbi zenei élményre, például az első felvonás utolsó dalának hegedűs felvezetője a Titanic című film egyik lassított felvételes jelenetéhez simuló dallamra, Hajdu Steve szólója Takáts Tamás Pocsolyába léptem című nótájára vagy a nagy finálé a The Kiss of the Spiderwoman egyik dalára - hogy csak néhányat említsek.
Szereplők terén Andrádi Zsanettet és Puskás Petit kell kiemelnem. Zsanett játéka magasan kiemelkedik a többiek közül, a második felvonásban énekelt szóló dala alatt talán először "történik is" valami a színpadon. A feltámadó szél által fodrozott ruhában, egyszerre megtörten és erős nőként egy helyben éneklő Lady Marian még a legkeményebb férfi szíveket is meglágyította és sajnálatra késztette. Ez a sajnálat azonban belőlem már korábban előtört, hiszen a színésznőnek alig volt lehetősége teljes erőbedobással teljesíteni, hiszen lejátszotta volna kollégáit a színpadról - sőt, valljuk be, ez meg is történt. Kivétel ez alól Puskás Peti, aki minden egyes újabb premierjével bebizonyítja, igenis helye van a magyar musical-színpadon. Őszinte játékával párosuló, egy kamasz lágyságát idéző hangja megrendítő William figurát hívott életre.
Gesztesi Károly Tuck barátjának közönségsikere sokkal inkább a színész előéletén alapuló poénoknak köszönhető, mintsem az előadásban betöltött szerepének. A korrekt színészi munka így kicsit megúszósra sikeredik, de ez persze nem a színész, hanem a rendezés hibája.
Mindent összevetve egy látványos, túldíszített koktélt kap a közönség, ha megtekinti az előadást. Így tolerálja, hogy néhol elcsúsznak az arányok - vagy talán észre sem veszi ezeket a hibákat. Egy biztos, az emberek nagy része úgy hiszi, ami a színpadon történik, amit lát és amit hall, úgy van jól, ahogy van, azért hatalmas az alkotók felelőssége. Felelősséggel tartoznak azért, hogy a hazai musical-nézők ízlését a megfelelő irányba tereljék és egy olyan minőségi elvárásra neveljék őket, ami máshol a nagyvilágban, leginkább nyugaton már régóta megszokott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése