2010. augusztus 16., hétfő

Hair - katarzis nélkül


Bár Bagó Bertalan állította a Hair sajtótájékoztatóján, hogy hosszú évekkel ezelőtt látta utoljára a musicalből készült legendás filmet, szegedi szabadtéris rendezésének dramaturgiája mégis kísértetiesen a moziváltozat jeleneteit követi, olykor szóról szóra pontosan idézve a film szinkronszövegét. A remény, hogy talán újra "Az amerikai törzsi szerelemi-rock musical"-ként aposztrofált 37 dalból felépülő szertartásjátékként kerül majd a Dóm téren bemutatásra a Hair, azonnal a semmibe veszett, amikor az előadás elején mintegy keretjátékként monologizáló, mára hajléktalanná vált Claude próbálta felidézni a Central Parkban eltöltött boldog napok emlékét. Rögtön bizonyossá vált, ismét a filmből adaptálódott és nem az eredeti szövegkönyvből készült az előadás, amely ezzel alá is írta halálos ítéletét - felidéznie sikerült a film legendás pillanatait, de versenyre nem kelhetett azokkal.

A Hair mostani, Tesco gazdaságos változata sok-sok meglepetéssel szolgált mindkét felvonás folyamán. Jó néhány dal kimaradt, például a Sheila Franklin, a mókás Air, a Kama Sutra és The Stone Age, Initials, a bombaerejű Going Down, a Don't Put It Down, az Electric Blues, az Oh Great God of Power, a Minuet és African Drums, illetve még hosszasan sorolhatnám. A felhasznált dalok egy részénél pedig egyszerűen lespórolták a zenei bevezetőket és recitativókat, vagy éppen teljesen érhetetlen módon lettek bepréselve a filmre alapozott dramaturgia üres helyeire. Így járt a jócskán lecsupaszított Abie Baby című dal is, amely a díszletváltozás idejének kitöltésén kívül semmilyen egyéb funkciót nem látott el, maximum felvetette a szemfülesebb nézőkben azt a kérdés, miért becézik szegény Sheilat hirtelen Abienek. Választ természetesen nem kapunk, és nem is nagyon lenne lehetőség rájönni előzetes ismeretek nélkül: Abie a Hair eredeti broadway verziójának egyik ensemble-karaktere. A dalok ereje a szegedi verzióban egyszerűen nem éri el a kívánt hatást, MacDermot legendás zenéinek mostani hangszerelése csapnivaló, az pedig egyszerűen felfoghatatlan, hogy a hosszú évek alatt színvonalasabbnál színvonalasabb produkciók létrehozásában közreműködő Makláry László karnagy úr hogyan adhatta egy ilyen minőségen megszólaló zenei anyaghoz a nevét. A hangszereléssel csak a hangosítás minősége vetekszik, Szemenyei János egész első felvonás alatt recsegő mikroportját az első rész utolsó dalánál már kénytelen mikrofonra cserélni - a csere egyébként egészen feltűnésmentesen és szépen sikeredett a hátsó takarásnál.

Román Sándor koreográfiái nagyon ambivalens érzéseket váltanak ki, egyszerre nagyon látványosak és uralják a gigantikus méretű színpadot, de a magyar néptánc elemekkel ötvözött Hair-dalok kissé komikus hatást érnek el. Néha már-már úgy éreztem, az Experidance legújabb premierjén ülök. A magyar gyökerekből merített mozgásvilág talán egyedül a 3-5-0-0 című dalban éri el a leginkább a musicalbe ténylegesen beleillő hatást, amolyan botos tánc kerekedik, de a megszokott fanyelek helyett puskákkal. Látványban a Where Do I Go című dal mellett talán ez az egyik legösszeszedettebb és leghatásosabb képe az előadásnak. Igaz a dal kissé édesen perverzzé válik, mikor a legyilkolásra váró vietnámi gyapot-szedő lánykák vad rock-and-roll-ba kezdenek az amerikai katonákkal.

A főszereplő színészek közül a Sheilát játszó Peller Anna, a hosszú szőke parókát öltött Kerényi Miklós Máté és a gyermeklelkű, várandós Jeannie bőrébe bújó Vágó Bernadett messze túlszárnyalják kollégáik teljesítményét, az előadásnak ők a fő mozgatórugói. Vágó Betti csengő hangja és ártatlan kisugárzása már alapvetően megadja az általa életre keltett Jeannie báját, az sajnos a rendezés hibája, hogy a lányról gyakorlatilag nem tudunk meg azon kívül semmit, hogy gyermekének két potenciális apajelöltje van. Erre egy lapáttal még rápakol a Frank Mills című dal, ami még inkább összezagyválja az addig biztosnak tűnő pontokat a kismama előéletében. Kerényi Miklós Máté Woofja bandatagból vezérszemélyiséggé növi ki magát, igaz valakinek kézben kell tartania az eseményeket, ha a Bergert játszó Dolhai Attilának nem sikerül. És pont ennél a pontnál, Berger és a Szemenyei János által játszott Claude figurájánál dől össze a Peller Anna által ügyesen, természetesen és kellően vonzóra felépített Sheila-kép: egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez a zseniális, magával ragadó lány nem hogy szemet vet, hanem komolyan gondolkodik a viszony lehetőségén - a két srác közül akármelyikkel. Sajnos a feketete bőrű Peggy szerepében bravúrosan teljesítő Baranyai Annának csak egy szólódala van az előadás folyamán, pedig egyedül az ő általa énekelt Easy To Be Hard után csendült fel a Szegeden hosszú évek alatt megszokott, sikításokkal és bravókkal erősített tapsvihar. A kisebb szerepeknél Náray Erika, mint sorozótiszt minőségben messze kilóg a White Boys és Black Boys dalok szólistái közül, talán jobban járt volna közönség, ha a dal összes szólórészét ő énekli. A Sheila apját játszó és "éneklő" Kricsár Kamill a legnagyobb kérdőjel az előadás folyamán, kizárt, hogy ne lenne egy olyan zenés színész Magyarországon, aki kisujjból elénekli az általa előadott - eredetileg vagy egy oktávval feljebb megszólaló - dalt.

Az ensemble és tánckar ügyesen helyt állt és nagyon színvonalasan teljesíti feladatát, az Operettszínház Musical Együttesének tagjai, a színház stúdiósai és táncosai, és a szegedi tánckar egy egészként, hierarchikus szintek nélkül dolgozik, táncol és énekel együtt. Az ensemble-tagok közül Adler Judit mindenképpen kiemelésre méltó, gyémántként tündököl a Where Do I Go szürke tömegében is.

Zárásképpen két pillanatot emelnék ki, ami miatt érdemes megnézni az előadást: Baranyai Anna Easy To Be Hard-ja és Vágó Betti egyik kulcsmondata, amiben a Hair szellemisége talán a leginkább lakozik, és amelyben Peggytől érdeklődik, nem lehetne-e, hogy ő is együtt örüljön a többiekkel a születendő gyereknek. A Szegedi Szabadtéri játékok Hair előadása még három alkalommal látható idén a Dóm téren.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése